Körülbelül 3 ezer évvel ezelőtt történt, hogy a kígyók faja kilépett a Hasadékból Tyria földjére. Szemben a rendes kígyókkal, ezek felegyenesedve mozogtak, nyelvet beszéltek és ragaszkodtak gondos kultúrájukhoz. A régi istenek idézték őket erre a világra, hogy felügyeljék azt. A feladatuk az volt, hogy óvják a többi teremtményt ezen átmeneti idő alatt, míg az istenek folytatták a világ megalkotását körülöttük.
A nyugati Homályos Parttól egészen a déli Szirének Öbléig (mostani nevén a Bánatok Tengere), a Kristály Sivatag keleti nyúlványaitól Kryta északi partjain levő Óriások Medencéjéig, Tyria virágzott ezen misztikus lények védelme alatt. A kígyók voltak a vidék őrei, a tudás birtokosai, minden dolgok tanítói és az ő idejükben a világ egyensúlyban volt.
De aztán egy új faj jött e világra. Sem kígyók, sem vadak nem voltak ők. Sem növény, sem pedig kő. E lényeknek nem volt kitin páncélja, hogy megvédjék magukat. Nem voltak karmaik, hogy tépjék a húst. Meztelenül és védtelenül érkeztek, egy dolgot kivéve: a hatalomvágyukat.
E faj nem volt más, mint mi, emberek, és rögtön el is kezdtük átvenni a hatalmat. Városok virágoztak szerte a kontinensen. Falak emelkedtek, fegyverek kovácsolódtak. A dolgokat, miket mi, emberek hiányoltunk, egyszerűen csak megépítettük. Nem kellett vastag irha, vagy szaggató karom, amikor fém páncélokat és éles lándzsákat voltunk képesek alkotni. Felfedeztük a tüzet, megírtuk saját könyveinket, tudásunkat énekkel és verssel adtuk át a másiknak. Hamarosan nekünk, embereknek mindenünk megvolt, amire szükségünk lehetett és ekkor kezdtünk más teremtményekre üldözni. Sportból vadásztunk állatokra, kiűztük a druidákat a dzsungelből, és olyan földeken rendezkedtünk be, amelyek nem a mieink voltak. A világ urai lettünk. Minden előnyét élveztük, de semmi felelősséget nem vállaltunk.
Kevesebb mint egy évszázad alatt, a kígyók akik védték és bábáskodtak Tyria fölött már nem kellettek többé. Az egyensúly, melyet elértek megszűnt és többé nem volt mód visszaállítani. Látván, hogy a világ megváltozott és nem vállalván egy háborút a kontinens feletti uralomért, a kígyók visszavonultak az emberek világától. Elhagyták felföldi és hegyvidéki településeiket. Otthagyván azt az új érkezőknek, a kígyók az egyetlen helyre mentek élni, ahova az emberek nem mehettek, vagy nem tudtak: a Kristály Sivatagba.
A kígyók sohasem tértek vissza az emberek világába és lassan a befolyásuk is elveszett. Az emberek szemében ők csak a múlt egy része voltak, amiről csak legendákban és mítoszokban beszélnek. Végül is az emlékük is kifakult az emberek tudatából. De nem mentek el, csak elfelejtődtek.
Dacára a kígyók visszavonulásának az istenek nem hagyták abba a világ megalkotását, és engedékeny szülők jóakarata képpen létrehozták a mágiát. Ajándéknak szánták minden intelligens lény számára, a nehéz élet enyhítésére és hogy biztosítsák a túlélést a fáradságos feladatok közepette.
Amikor elkészültek ajándékukkal, bemutatták azt az embereknek és a Hordának, a Tenguknak és a törpéknek, a minotauruszoknak és a manóknak, valamint a föld összes lényének.
De az istenek nem számítottak a kapzsiságra.
Azonnal háborúk robbantak ki, amint a mágiával rendelkező fajok harcoltak a dominanciáért. Annyi pusztítás történt, hogy az emberek a kihalás szélén találták magukat. Amikor minden veszni látszott, Doric király az egyesült embertörzsek vezetője, aki megtette a hosszú utat Arahba, az istenek városába, az Orr félszigeten. Meghallgatást nyert az alkotóktól és segítségért könyörgött, hogy véget érjenek a háborúk és még egyszer újra béke legyen a földön.
Az istenek meghallgatták kérését és beavatkoztak.
A világ elkészült. Végső cselekedetükként az istenek összegyűjtötték mágikus ajándékukat az összes fajtól és egy magas kőbe zárták azt. A követ 5 darabra zúzták, 4 egyenlő, de ellentétes mágiát tartalmazóra és egy kulcs-kőre. A kulcs-kő nélkül, a többi 4et nem lehetett összerakni.
A 4 kő közül, mindegyik egy sajátos mágikus irányzat megtestesülése volt: megőrzés, pusztítás, támadás, és megtagadás. A mágia tovább létezhetett a világban, de a 4 irányzat pusztító ereje nem lehetett többé 1 egyedüli lény uralmában. Azok, akik elfogadták az ajándékot, együtt kellett működniük ha teljes valójában használni szándékozták azt.
Az istenek közölték Doric királlyal, hogy mivel kérte a békét, neki és leszármazottainak a kövek védelmének terhét kell cipelniük. További elővigyázatosság okán Doric király egy csepp vérével is lepecsételték mindegyik követ.
Ezután a köveket egymás után Kryta királyságának déli partjainál lévő vulkánba dobták és az istenek elhagyták e világot örökre, megbizonyosodva arról, hogy kiegyensúlyozták ajándékukat és megakadályozták a kapzsiságot is.
A dolgok egy ideig jól mentek. Egyik faj sem kerekedett felül a másikon és a világ újra békével telt meg.
Az elkövetkező évszázadok során az emberi királyságok virágoztak. Hatalommal bíró csoportok tűntek fel mindegyik nemzetnél. Ezek céhekként voltak ismertek. Ezen csoportok, céhek, kezében volt a valódi hatalom Tyriában. Habár voltak királyok és szervezetek, akik a törvényeket hozták és igazgatták a vidéket, a céhek voltak, akik vagy betartatták ezeket törvényeket, vagy nem, ahogy alkalmasnak látták. Ahogy nőttek ezek a céhek, úgy kezdte a befolyásuk egymást fedni.
Ahogy mindig is lenni szokott a békével, újra vége lett, amikor a vulkán kitört, kiköpve az 5 követ és szétszórva azokat Tyria-ra. A bennük lévő mágia kiszivárgott a környező vidékre. Bár a Vérkövek, ahogy hívták őket, soha nem egyesültek, az erő, amely bennük volt, elég volt, hogy az emberek szíveiben égő hatalomvágyat újra felszítsa.
A küzdelem a hatalomért elkezdődött és újra háború tört ki. Bár ezúttal az emberek nem együtt harcoltak. A kontinens három legbefolyásosabb királyságának céhjei küzdöttek egymással az uralkodásért. Ascalon, Kryta és Orr királyainak nem volt elég hatalmuk, hogy véget vessenek a konfliktusnak, mert a céhek seregei még hatalmasabbak voltak, mint a saját nemzetük hadai.
A Céh Háborúk évtizedekig dühöngtek, a Vérkövek iránti hatalom- és befolyásvággyal tüzelve. A békekötések sosem tartottak sokáig. A tárgyalások sosem voltak eredményesek. A konfliktus sok százak és ezrek életét követelte. Családokat szakított szét, szomszédokat ellenségekké tett, és megmérgezte a kapcsolatokat az emberi nemzetek közt, talán visszavonhatatlanul.
Bár a csaták folytatódtak, mindig egy győztessel, és egy vesztessel, egyik nemzet sem tett szert soha elég hatalomra, hogy teljesen uralkodjon a másik kettő felett. Lassan, az évek során mindegyik nemzet jóléte csökkent. Az embereik kimerültek, seregeik pedig meggyengültek, az állandó harcoknak meglett az áruk.
Végül is, ahogy a dolgok történnek, a háborúknak nem lett végük. De nem az ezüstnyelvű békekövetek, sem a hódító hősök kemény kezei voltak azok, amik véget vetettek a Céh Háborúknak. A megoldást ezzel szemben egy még nagyobb háború hozta meg - egy háború, amit a Charr hozott.
Eddig soha nem látott mennyiségben, a vadak északról végigsöpörtek mindhárom királyságon. Ascalon, Orr és Kryta, akik egymással több mint 50 éve hadban álltak, félretették ellenségeskedéseiket és figyelmüket az új fenyegetés elleni határvédelemre összpontosították.
Mindegyik királyság más módon nézett szembe az invázióval. Ascalon megvetette a lábát, nem lévén máshova menni. Bár a seregeik meg voltak gyengülve, sikerült a Nagy Északi Fal mögé összegyűlniük. De a védelmük rövid ideig tartott. Egy mágikus csatában ami végül úgy fest, hogy a forduló pont volt Ascalon számára (amire manapság úgy utalnak, mint a Perzselés), a Charr tüzet és ként hullatott, ami a nyitott síkságokon, több száz mérföldnyire mindent elpusztított. Mágiájuk felperzselte a földet és az emberi településeket ahogy a Falon túl végigsöpörtek és Orr fele nyomultak. Ascalon túlélői azóta visszafoglalták a Falat és megtartották néhány időnkénti támadással szemben, de kevés maradt e rég virágzó birodalomból.
Orr egy más történet volt. Hogy megállítsák a megszálló sereget Orr királyának személyes tanácsadója és bölcse a sötét mágia erőihez fordult. Mélyen Arah márvány urcái alatt, a kriptákba merészkedett, kigöngyölt egy tiltott tekercset és felolvasta a szavakat, amik rá voltak írva. A bekövetkező robbanás az egész félszigetet elsüllyesztette és annyi port szórt a levegőbe, hogy 100 napra eltakarta a napot. Bár a Charr sose érte el Arah megszentelt utcáit, Orr majdnem minden lakosa odaveszett aznap.
Elegendően hatalmas mágia hiánya, és a Charr távol tartásának lehetetlensége miatt Kryta egy Saul D'Alessio nevű emberhez és a láthatatlan istenekről szóló ígéreteihez fordult akik jönnek, hogy segítsenek a háborúban. Talán csak szerencse volt vagy valóban néhány új isten láthatatlan keze munkája, Kryta-nak sikerült visszaszorítania a Charr invázióját, visszaűzve az északi vadakat oda, ahonnan jöttek.
E konfliktus pora éppen csak kezd elülni. Talán ebben az elkövetkező korszakban tanulunk múltbéli hibáinkból. Talán megtanultuk, mikor kell félrerakni gyűlölködéseinket és egyszerűen együttműködni.
Vagy talán azt fogjuk tenni, amit a világtörténelem összes nemzete tett - vakon elfordulni múltunktól és elkezdeni szabadon engedni egy új, még veszedelmesebb járványt a földjeinken.
Reméljük nem ez a helyzet. Reméljük, tanultunk hibáinkból.
Kivonat Tyria Történelme, Első Kötetéből
AJÁNLOM AZ OLDALT
