SYBERIA II VÉGIGJÁTSZÁS

A három utas mélázva zötykölődött a következő állomás felé. Az öregembert gyermekkori balesete óta két dolog éltette: óramű-gépezetek alkotása és eljutni a mesebeli Syberiába, a kék fű és a mamutok szigetére. Oscar, a masiniszta helyzete egyértelmű volt. Bár programozása lehetővé tette az önálló gondolkodást, gépszíve minden kettyenésével egyre erősödött a gazdája iránt érzett felelőssége és szeretete. A fiatal ügyvédnő volt az egyetlen, aki maga sem tudta, mit keres a vonaton, hisz New York-i lakásában lenne a helye, nem pedig a hóborította oroszhon kellős közepén, mégis úgy érezte, sokkal inkább otthon van ezen a vidéken ezek közt az emberek közt, mint a városi dzsungel érzelemmentes világában.

A szokásos kitérő
Miután a vonat behajtott az állomásra, mechanikus motorja kattogva fékezte le a gépet a felhúzatron előtt. Kate már rutinszerűen szállt ki a kocsiból, hogy a kerék és a kar együttes használatával felkészítse a járművet a továbbhaladásra, ám legnagyobb meglepetésére Oscar még ezt követően sem volt hajlandó folytatni az utat. Kissé szégyenkezve döbbent rá, hogy a gépemberrel ellentétben neki szüksége lesz a kályha nyújtotta melegre az örök fagy világában, ám a szenes vagon alján heverő pár rög egy napra se lenne elegendő.
Odalépett a töltőmatronhoz, de hiába húzkodta a kart, az csak nem akarta megosztani vele tartalmát.
Bízván benne, hogy az állomásfőnök orvosolni tudja a gondját, belépett az irodába, de az újonnan alkalmazott ex-ezredes még csak az „ügyféllel beszéljünk barátságosan” részig jutott a munkaköri leírásában, a „segítőkészség alapfokon” fejezet váratott magára.
Kate meg se lepődött rajta, hogy megint a saját kezébe kell vennie az ügyet. Már indult volna lefelé a lépcsőn, csakhogy vaskapu állta útját. Természetesen az ezredes nem tudta átadni a kulcsot, mivel nemrégiben elvesztette, mikor a töltőmatronnál játszadozott vele.
A lány kezdetben még bízott benne, hogy a kulcs nem esett le az alsó szintre, de végül kénytelen volt a korláton áthajolva megszólítani az odalent tébláboló kislányt.
Ez alkalommal ráragyogott a szerencse, épp Malka találta meg a kulcsot, ám csak pár szem cukorkáért cserébe volt hajlandó átadni.
Kate sóhajtva ment be az állomásfőnökhöz, ahol az asztalról elemelt apró kulccsal kinyitotta az oszlop mögött álldogáló automaták perselyét. Az így összegyűjtött érmékkel vásárolt pár szem cukrot, majd visszasietett Malkához. (Igen bölcsen úgy döntött, a halszagú édességet mélyen a zsebébe süllyeszti, és inkább a rózsaszín darabokkal próbál szerencsét.)

Olajháború
A kulcs birtokában végre kideríthette, mi a baja a gépnek: csupán a benzin fogyott ki belőle. Magához vette a kannát, majd elindult üzemanyagot szerezni.
Malkától kapta a tippet, hogy talán a Bourgoff testvérektől hozzájuthat pár literhez, de jó lesz, ha vigyáz velük, mert a fiatalabbik fivér közismert szélhámos. Ez hamarosan be is bizonyosodott, mikor a kapujukon becsöngetve szóba elegyedett vele; Iván a háttérben pöfögő gép hangja ellenére is tagadta, hogy lenne benzinjük.
Ezek után a lány nem tépelődött mindenféle erkölcsi dilemmákon, a kerítés mentén a helyi cirkusz poszteréhez ment, mely reklámozás mellett a lécek közt tátongó rést hivatott eltakarni. Letépte a papírdarabot, aztán az alkalmas pillanatot kivárva elosont a fivérek háta mögött.
A ládákhoz érve az egyikből bánatos szempárt látott kikandikálni. Hirtelen ötlettől vezérelve szélesre tárta az ajtaját, melyen át a világ talán legrusnyább kutyája rontott elő vidáman ugrándozva, míg Iván üldözőbe nem vette.
Most már senki sem állt Kate és benzin közé, kicserélhette a magával cipelt üres kannát a telire, aztán gyorsan kisurrant a kerítés résén át megitatni a töltőmatront.

Hans nyomában
Alighogy Kate végzett a szénrakodással, irdatlan csörömpölés közepette megérkezett Oscar, és izgatottan jelentette, hogy Hansnak nyoma veszett.
A lány aggódva indult a keresésére, és ismét Malkától kapott útbaigazítást, aki a cirkuszba látta bemenni az öregembert.
Valóban ott volt, a mechanikus lovakat próbálta megjavítani, ám egyszer csak teljesen elhagyta az ereje, és ájultan hanyatlott a földre.
Kate izgatott rohangálásba kezdett, először biztonságba helyezte barátját a vonat fülkéjében, majd megpróbált orvost keríteni. Csakhogy ezen az isten háta mögötti vidéken az emberek sokkal inkább hagyatkoztak házi praktikákra, se az ezredes, se Cirkos, se Malka nem tudott segíteni neki. Mint megtudta, egyedül a hegytetőn élő szerzetesekre számíthat, nekik nagy gyakorlatuk van a lélek és a test nyavalyáinak meggyógyításában. Csakhogy hozzájuk nem egyszerű bejutni, előbb ki kell állnia pár próbát.

Behatolás a monostorba
Legelőször is melegebb ruhát kell szereznie, mint arra rögtön rájött, mikor rátért a Bourgoffék területe mögött induló ösvényre. Gyorsan visszasietett az ezredeshez, aki felajánlotta neki kinőtt szőrmeruháját. (Bizonyára ingyen sztriptízre számíthatott a vén kecske, de csalódnia kellett, Kate a vonat mosdóját választotta átöltözésre.)
A következő feladat már nehezebbnek bizonyult, meg kellett győznie a szerzeteseket, hogy engedjék be a falak közé. Ám hiába rángatta a csengőt, azok rá se hederítettek. A tóparton mosogató baráttal se jutott sokra, annak szemmel láthatólag teljesen elment az esze, csak a koszos csuhák tisztítására és valamiféle legendás madár megkeresésére tudott koncentrálni.
Dühösen csörtetett vissza a városba, ahol Cirkos és Malka újabb információkkal szolgálhatott.
Mint kiderült, Malka a lélek lepleinek őrizője, amolyan jó nedvszívó képességű törölközőké, melyeket a betegek arcára terítve a főapát el tudja dönteni, milyen kezelésre lesz szükség. Bár Kate meggyőződése szerint az ily módon levonható egyetlen következtetés az, hogy a paciens rettenetesen izzad, mégis elugrott a Malkától kapott érmével a lepeltartóhoz, majd a törölközővel visszatért Hanshoz, hogy szerencsét próbáljon.
Aztán beugrott az állomásra madárcsalogató sípot kunyerálni az ezredestől, és csak új kincsei birtokában tért vissza a monostorhoz.
A tóparti barát figyelmét nem volt nehéz elterelni az ezüst síppal, így az alkalmat kihasználva magára ölthetett egyet a kevésbé koszos csuhákból. Új álcájában könnyedén át tudta verni a kapuőrt, aki tétovázás nélkül beengedte.

Csak magadra számíthatsz
Kate első útja az apáthoz vezetett a kápolnába. A megszállott illető kezdetben mindenféle segítséget megtagadott, sőt, ki is akarta hajítani a lányt, ám annak rábeszélését hallgatva végül hajlandó volt megtekinteni a leplet. Fogalmam sincs, mit láthatott, mindenesetre azonnal Hansért küldetett, majd bedugta egy cellába, és kijelentette, az öreg meg fog halni.
Szép, pont ez kellett szegény Kate-nek, még szerencse, hogy ő nem abból a fajtából való, aki ilyen könnyen feladja a harcot. Amint tudott, a barátjához sietett beszélgetni vele, ám egyszer csak zajt hallott az ajtó felől. A tóparti szerzetes hallgatózott ott nagy ügybuzgalommal, ám lebukását látván magába szállt, és átnyújtott egy tekercset meg egy üveglapot, mondván, ezek a lány segítségére lehetnek.
A tippek nem sokat mondtak Kate-nek, mégis azonnal nyomozni kezdett. Először a kápolnába ment, hátha ott lesz szüksége a lapkára, de ott a freskókon kívül nem talált semmi használhatót. A bal oldali azonban felkeltette az érdeklődését, a szent karja körül lepattogzott festék mintha valami régi ábrát rejtett volna.
Magához vette a cellák mellett felejtett vödörből a mosókefét, és azzal dörzsölte le a maradék festéket. Az ábra nem sokat mondott számára, de halványan emlékeztette a könyvtárban lévő lámpák elhelyezésére.
Oda sietett, és elkezdte meggyújtogatni a lámpákat. A kép alapján a padlóra festett kereszt felső csúcsánál kezdte, majd mindkét irányban kihagyott kettőt, és csak az azokat követő kettőt lobbantotta lángra.
Amint ezt megtette, az emeleten feltárult az íriszablak, és ragyogó napfény töltötte meg a termet.
Rövidesen rájött, hogy ennek nem csupán esztétikai szerepe van, a résbe tökéletesen beleillik a szerzetestől kapott füstüveg. Már csak a nyílást kellett megfelelően szabályozni, hogy a kívánt mértékben engedje át a fényt, ezért ehhez a legalsótól kezdve óramutató járásával megegyező irányba haladva becsukdosta az ablak szárnyait.
Ekkor a polcok közt egy mamut sziluettje jelent meg, melynek szeme titkos rekesz gombját rejtette. Így került a birtokába Alexei Tukianov naplója, az egyetlen szerzetesé, aki valaha eljutott Syberiába.
A megfakult lapokat végigpörgetve a lány rengeteg hasznos információ birtokába jutott, aztán magához vette a youkol relikviát, és hozzáfogott a könyvből megismert gyógyfőzet elkészítéséhez.

A lélek gyógyírja
Az egyik összetevő egy különleges növény termése, mely csak sírokon nő. Ezt értelemszerűen a temetőből lehet megszerezni, ezért Kate következő útja oda vezetett, de útközben még magához vett egy pár metszőollót az udvaron felejtett talicskáról. Ezzel levágott pár ágat, aztán a monostor bejáratánál látott gyertyaöntőhöz ment.
Noha városi élete során soha nem foglalkozott ezzel, Kate könnyedén kitalálta, hogy működik a gépezet. Először a fújtató karját meghúzva felizzította a parazsat, majd a növényt a tartályba szórta, az öntőformát kinyitva belehelyezett egyet a láncra függesztett kanócokból. Újra bezárta a formát, és végül a csapot megnyitva teletöltötte forró viasszal.
A gyógyírral azonnal Hanshoz sietett, ahol a gyertyát a relikviába helyezve egész éjjel virrasztott barátja fölött.
Igyekezetének megvolt a jutalma, az öreg reggelre magához tért, és bár lábra állni még gyenge volt, a közvetlen életveszélyen már túljutott.
Most már csak egy gond adódott, a mihaszna apát nem nézhette tétlenül, hogy valaki meghazudtolja. Ha ő egyszer azt mondta, valaki meg fog halni, az meg is hal, még ha a saját kezeivel kell kitekernie a nyakát. Kate-nek valamiféle menekülési eszközt kellett találnia, mielőtt a szerzetesek figyelmeztetik vezetőjüket, ezért a kápolnába osont, ahol az oltárról elemelt kulccsal kinyitotta a harangtorony ajtaját.
A harangok kongását hallva az összes szerzetes a helyszínre sietett, ezáltal elegendő időt hagytak a két barátnak, hogy a temetőben lévő koporsóba ülve leszánkázzanak a hegytetőről.

Búcsú a várostól
Immár csak egy feladat várt a kalandorokra, Cirkos mester lovainak megjavítása. Hans elkészítette a mechanikus szívet, melyet Kate-nek csak be kellett ültetnie a gépezetbe. Először felhúzta a rugót a középső kallantyú háromszori elforgatásával, majd bekötötte a csöveket. A felső kettőt és a jobb alsót a legfelső lyukba, a negyediket pedig a középsőbe.
Amint ezzel végzett, kisebbfajta földrengést, érzett és a vonat dübörgő hangjai ütötték meg a fülét. Inaszakadtából rohant a pályaudvarra, de már csak apró, távoli pont jelezte barátai útját.
A sínek melletti kart megrántva elővarázsolta ugyan a kis kocsit, amellyel utánuk eredhetett volna, de motor híján nem sokra ment vele. Tehetetlen dühében végül felhagyott a próbálkozással, és új ismerőseihez ment tanácsért.
Ismét a kislány bizonyult a legbölcsebbnek, folyamatos csacsogásában kiejtette a varázsszót, mely visszaadta a reményt Kate számára: mókuskerék!
A kocsin lévő kereket ugyan a világ legnagyobb vérmókusa se lett volna képes megmozdítani, ám nem jelenthetett kihívást az örökké energikus Youki számára.
Remélve, hogy még ott találja, Kate a Bourgoff telepre szaladt, és valóban, megpillantotta a földön duzzogó kutyust. Az persze simán hagyta magát lekenyerezni pár szem halszagú cukorkával, még azt se bánta, ha cserébe órákon át lesz kénytelen kocsikázni.
A kaland folytatódott.

Hófödte hegységek
Oscarban időközben felmerült az ötlet, hogy telefonon próbáljon kapcsolatba lépni Kate-tel. Tőle tudta meg, hogy a masiniszta Iván cselszövésének áldozata lett, először bevette a mesét, hogy a lány nem akar velük tartani, aztán, mikor rádöbbent tévedésére, már nem tehetett semmit, a pasas erővel kényszerítette, hogy folytassák útjukat. Szerencsére volt annyi kurázsi a robotban, hogy kicsit lelassítsa a lokomotív haladását, így a felmentő csapat utol tudta érni.
Csakhogy ez feltűnt Ivánnak, akkor aztán teljes gőzre kapcsolt, és lassítás nélkül robogott át az öreg vasúti hídon, mely recsegve omlott össze kis híján magával rántva az egész szerelvényt. A mozdony csak csodával határos módon maradhatott a síneken, ám előrehaladni már nem volt képes.
Ezt látván Kate elindult, hogy megkerülje a szakadékot. A hűséges Youki vele tartott, míg meg nem pillantott egy szerencsétlen hódot, akit üldözőbe vett. Kate hiába próbálta visszatartani, rá se hederített, mígnem a lány összegyűjtött pár faágat a szakadék széléről, hogy azokat meggyújtva felolvassza az út menti kőrakásba fagyott halat.
Ezzel végre sikerült elcsalogatnia a kutyát, legalább annyi időre, hogy a hód befejezhesse a folyóparti fa kidöntését, mely hídként borult a víz fölé.
A lány hálát rebegve folytatta útját a távolban megpillantott vadászlak felé.

Medvelakoma
A ház teljesen elhagyatott volt, bár a rend arra engedett következtetni, a tulaj csak nemrég távozhatott otthonról. Mivel nem lehetett tudni, mikor tér vissza, Kate kölcsönvette a polcra, az orosz baba mögé akasztott baltát, aztán kinyitotta az ajtót, hogy távozzon.
Életében nem rémült még meg annyira, mint ezt követően, mert hatalmas medve nézett vele farkasszemet. Gyorsan becsapta az ajtót, és remegve rogyott le a székbe.
Mikor kicsit összeszedte magát, kinézett az ablakon, de a rusnya dög még mindig odakint várt rá.
Elkezdte átkutatni a szobát, hátha sikerül valamit kiötlenie, és a polcon talált halászkönyvben meg is találta a megoldást. A medvék köztudottan imádják a narancsszínű lazacot.
A lány magához vett egy pecás tégelyt, aztán a hátsó ajtón át lement a tópartra, ahol a csalik közül kiválasztotta a jobb fölső zöld békát. Ezt jobbra, az árnyékos részbe hajítva sikerült kifognia a halat.
A könyv igazat mondott, ebédje végeztével a medve elégedetten cammogott vissza az erdőbe, megjegyezve a helyet, ahol nem csupán a kiszolgálás, de az étel is átlagon felülinek bizonyult.
Ha Kate olvasni tudott volna az állat gondolataiban, akkor se törődött volna vele, eddigre már úton volt a leszakadt függőhíd felé. A baltával levágta az egyik kötelet, majd azt a belógó fatörzs köré csavarva átlendült a túloldalra.

Régi jó barát
Miközben a vonat felé tartott, pár kavics pottyant elé az útra. Föltekintve Bourgoffékat látta a hegytetőn, amint megpróbálnak hozzávágni egy jókora szikladarabot. Rémülten próbált menekülni, de erre már nem volt szükség, mert szinte a semmiből lángoló repülőgép csapódott be oda, ahol egy pillanattal azelőtt még Igor és Iván ácsorgott.
A közvetlen veszélytől megmenekülve újfajta izgalom vett erőt a lányon, mert felismerte a roncsot: ez a valamelyik régebbi kalandja során megismert orosz asztronauta, Boris űrhajója volt.
Némi nehézség és a lábtámasznak használt balta árán feltornászta magát a hegytetőre, aztán a régi ismerős segítségére sietett.
A fickónak még sikerült becsapódás előtt katapultálnia, most egy faágon lógva lengedezett alkoholtól mámoros állapotban.
Bármennyire is kiáltozott, Kate-nek nem sikerült felébresztenie, talán a fülét letakaró fülhallgató szigetelő hatása miatt.
Bízva benne, hogy a rádió talán még működik, visszatért a roncshoz, és addig állítgatta a legfelső és a jobboldali kapcsolókat, míg a kijelzőkön fel nem tűnt a 03 és 28 számpár. Az adatok birtokában átment a rádióállomásra, beállította frekvenciát, és jókorát visított a mikrofonba.
Ez megtette a hatását, szegény ürge majd kiugrott a bőréből ijedtében, aztán meg az ejtőernyőjéből ugrott ki, hogy leérjen a földre.
A két barát végre üdvözölhette egymást, és röviden elmesélhették egymásnak kalandjaikat. Az emberrablást hallva a pilóta azonnal felajánlotta megmaradt katapultülését, mint lehetséges szállítóeszközt, csak azzal bízta meg a lányt, hogy derítse ki a vonat pontos helyzetét.
Ehhez vissza kellett térnie a radarállomáshoz, ahol a torony tetején lévő kart kétszer elfordítva a délkeleti területet pásztázhatta végig. Eztán már csak be kellett kapcsolnia a kijelzőt, ahol a (80;17)-es koordinátáknál feltűnő pont egyértelműen jelezte a járművet.

Sínen vagyunk
A vonathoz érve mélységes csönd fogadta Kate-et. A legrosszabbtól tartva kutatta át a környéket, bízva benne, hogy barátai csak elrejtőztek, de végül a sínek mellett, egy hóbucka alatt találta meg Oscart. Szerencsétlen robot teljesen átfagyott, csak úgy csikorogtak acélizületei, Kate-nek ki kellett hoznia az olajoskannát a vagonból, hogy valamennyire rendbe tudja szedni barátját.
Ezt befejezve végre megtárgyalhatták a túszmentő akció részleteit.
Az egyértelmű volt, hogy jármű nélkül nem jutnának messzire, csakhogy Ivánék elvitték magukkal az egyetlen motoros szánt, a vagon pedig mozdíthatatlanul beszorult a sínek közé. Nem maradt más hátra, le kellett kapcsolni a kocsit, és csak a mozdonnyal menni tovább. Csakhogy már Oscar sem emlékezett, hol van a biztonsági kapcsoló, meg kellett keresni a tervrajzot, hogy abból bogarásszák ki.
Végül Kate akadt rá a panelra a mamutszobrot tartó kidőlt oszlop helyén. Mobiljáról felhívta a masinisztát, hogy oldja ki a zárat, aztán a két szélső és a középső pöcök elmozdításával lekapcsolta a szerelvényt. Az dübörögve zuhant a mélybe, de mire a felkavart hó leülepedett, a két utazó már messze járt.

A youkol falu kapujában
Az út rövidesen véget ért, a sínek eltűntek a közeli hegy oldalában. Természetesen Oscar nem volt hajlandó kimozdulni a szélvédett vezetőfülkéből, így megint Kate-re várt a feladat, hogy utánajárjon a teendőknek.
A vonattól nem messze Igort pillantotta meg, a fizikailag erősebbet, de szellemileg messze elmaradottabbat a testvérpár közül. A nagy melák elkerekedett szemmel vacogott a hidegben, és egyre csak szellemek átkáról hadovált a szél zúgását fülelve.
Kate rájött, hogy addig úgyse lesz képes normális válaszokat kicsikarni belőle, míg a zaj meg nem szűnik, ezért kiemelt egy rongydarabot a motoros szán csomagtartójából, és begyömöszölte azt az idegesítő hangot adó szobor száján.
Miután elmagyarázta Igornak, hogy elűzte a szellemeket, a méla óriás felpattant a szánra, és testvért meg hegymászó cipőt egyaránt hátrahagyva visszament a jó meleg otthonába.
A lány megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy legalább az egyik bajkeverőtől megszabadult, de még mindig ott volt a rosszabb indulatú.
Vele is hamarosan találkozott, amint felmászott a jeges domboldalon, Iván ott várt rá hatalmas mamutagyarat lengetve.
Bizonyára bezúzta volna a lány fejét, ha az fel nem hívja Oscart telefonon, aki a vonat kürtjét megszólaltatva elég időre elterelte a gonosztevő figyelmét, hogy addig a lány elvághassa az agyarakkal megrakott szán kötelét. Ez azonban a tervvel ellentétben nem sodorta el ellenfelét, hanem lágyan megállt előtte.
Ennél több nem is kellett a jégpáncélnak, egyszeriben összeroppant, és szikrázó darabokban hullott velük együtt a lábuk alatt megnyíló mélységbe.

Szellemek birodalma
Kate zúgó fejjel tért magához. Noha arra számított, hogy a fagyos talajon ébred fel, puha bőrökből összeállított ágyon hevert. Gyorsan magára kapta a ruháit, majd elindult felderíteni a környéket.
A szobája előtt a youkol főnök várt rá. Annak ellenére, hogy a falu több száz kilométerre rejtőzik a civilizációtól, a pöttöm ember meglepően jól beszélte az angolt. Mint elmondta, már számított a lány érkezésére, a szellemek megsúgták neki, hogy hamarosan látogatója érkezik.
Kate megköszönte neki a vendéglátást, majd elindult megkeresni a barátját.
A főnök útbaigazítása szerint a dobok hangját kellett követnie, így jutott el a sámán barlangjáig. A hatalmas dobverők közt nem tudott átsurranni, ezért kénytelen volt trükköt alkalmazni. Visszament lakosztálya elé, és magához vett egy kisebb darab szarvasagancsot. A kút közelében talált egy bőrszíjat, melyet az agancs köré tekerve egyszerű parittyát eszkábált.
Ezzel tért vissza a sámánhoz, óvatosan célzott, majd egy kavicsot útjára engedve leverte a plafonról lógó hatalmas jégcsapot, mely a dobverőket működtető vízi gépezet lapátjai közé ékelődött megszakítva a dübörgést.
Végre viszontláthatta barátját – noha nem sok öröme telt benne, az öreg rossz bőrben volt. Már a gondját viselő sámánasszony is lemondott róla, pedig ő a szellemvilág nagyhatalmú ismerőjének számított, aki előtt nincs lehetetlen. Egyetlen módot látott csak a beteg megmentésére, ha valaki vállalkozik rá, hogy behatoljon álmaiba, és visszahozza őt.
Természetesen Kate egy percet sem habozott, máris hozzálátott az előkészületek elvégzéséhez. A falról leakasztotta a vidám szellem maszkját, az asztalról pedig magához vette az imakereket. A kúthoz visszatérve megtöltötte a ráakasztott korsót vízzel, felkapta a földre pottyant dugót, aztán a zöldes fényben úszó barlang felé vette az irányt, ahol a legendák szerint az ősök lelke lakozik.

Összhangban a természettel
Amint remélte, a jégfal mögött megpillantotta a régebben már sikerrel alkalmazott gyógyhatású növény bogyóit. A gond csak az volt, hogy alig pár centi átmérőjű lyukon lehetett csak eljutni oda, melyet bizonyára a közelben játszadozó rágcsáló fúrt magának lakhelyül.
Remélve, hogy ügyesen terelgetve a kis pocok talán kihoz neki pár szemet, a dugóval elzárta a jobb oldali üreg bejáratát, majd a hóbaglyok pihenőjéül szánt állványhoz lépett. Erre akasztotta az imakereket, mely megpörgetve huhogó hangot hallatott magához csalogatva az egyik madarat.
A pocok visítva menekült be a nyitva maradt üregbe, de hamarosan elakadt, amikor mélyebb járat elé ért. Addig nem mert átugrani fölötte, míg Kate át nem helyezte ez alá a fadugót, de akkor egész a függőleges járatig folytatta útját, ahol ismét megállt. Kate kénytelen volt bedugaszolni az alsó járatot, majd a vizes palackból feltölteni a folyosót a felső lyukon át.
A pocok ekkor ért el a növényig, és mint azt Kate remélte, meg is töltötte pofazacskóját bogyókkal. Már csak ki kellett csalogatni, ehhez viszont a youki karámtól kellett elhoznia a földön heverő halgerincek egyikét, mely a járatba gyömöszölve kiváló mászókát alkotott a kis állat számára.
Valószínűleg a rágcsáló is megunhatta az állandó molesztálást, mert a földre pottyanva kiköpte a bogyókat, így Kate visszatérhetett a sámánhoz elkészíteni a varázsitalt.

Álmok fogságában
A főzetből szállongó gázok percek alatt elkábították a lányt, és tudatát testéből kiszabadítva Hans Voralberg álmaiba repítették.
Abban a barlangban tért magához, ahol annak idején az ifjú Hans balesetet szenvedett. Magához vette a kicsiny mamutszobrot, mely annyi szenvedést és örömet jelentett a fiúnak, aztán elindult az automaton gyár felé. Útközben találkozott Annával, Hans testvérével, aki apja elől szökött a parkba, mert nem bírta nézni, ahogy a kisöccsével bánik. Csak azt várta, hogy negyed nyolc legyen, mert a precíz férfi mindig pontban akkor indul munkába.
A gyártelepen álló házba lépve hamarosan Kate is megtapasztalta, miért olyan elkeseredett a kislány. RodolpheVoralberg könyörtelen szigorral próbálta eltitkolni a világ és önmaga elől, hogy fia elméje megsérült a zuhanástól, inkább a padlás rabságra kényszerítve őt, mintsem együtt kelljen élnie a szomorú valósággal.
Kate rögtön tudta, egy módon beszélhet csak barátjával, ha előbb elűzi az apa árnyát.
Ezért az ingaórához lépett, melynek mutatói háromnegyed háromnál akadtak meg.
Hamar rájött, hogy a jobb oldali kapcsolóval fél, a bal oldalival pedig negyed órát ugorhat előre az időben, így az ébresztőt is 2:45-re állította, majd a kis emberkéket megtekerve felhúzta a rugót.
Miután az inga lengedezni kezdett, a jobb oldali lánccal előre tekerte az időt, végül az ébresztőt negyed nyolcra állította.
Amint a kis harangok megkondultak, a férfi felkelt a foteljéből, akkurátusan kisimította öltönyét, a padláskulcsot a kis asztalkára helyezte, majd elindult dolgozni.
Kate a kulcs segítségével szélesre tárta az ajtót, és a fiúhoz lépett. Hans mélyen belemerült valamelyik találmánya elkészítésébe, nem is vett tudomást a lányról, míg ő az orra alá nem dugta a mamutszobrot. Akkor aztán előadott egy rövid monológot, majd köddé vált. Az asztalon hagyott gépezetet megérintve hamarosan Kate is követte.

Búcsú egy baráttól
Mikor magához tért, még mindig Hans szavai visszhangzottak fülében: „Mondd meg Oscarnak, hogy meg kell nyitnia előttem a szívét.”
A lány kavargó érzelmekkel indult el a hegy aljában várakozó vonat felé. A barlang bejáratánál ott toporgott ugyan két youkon, akiket a mozdony bevontatásával bíztak meg, de nem mertek a robotember közelébe menni.
Kate unszolására Oscar hajlandó volt arca elé emelni a vidám szellem maszkját, ezzel bizonyította a jóindulatát. Így a helybeliek hajlandók voltak Kate segítségére sietni, és beakasztani a vonóhorgot a vonat elejébe. Már csak meg kellett feszíteni a drótot a kampóra szerelt kapoccsal, és a jármű vontatásra készen állt.
A hatalmas csörlő erőlködés nélkül húzta magához a több tonnás mozdonyt, majd mikor az az állomásra ért, leállította a motorját.
Oscar boldogan vette tudomásul, hogy útjuk a végéhez közeledik, de öröme rövidnek bizonyult. Mikor Kate megemlítette neki Hans üzenetét, még a robotarc is majd megfagyott zavarában, aztán elbúcsúzott a lánytól, és gazdája betegszobájába indult.
Kate könnyek közt térdelt le barátja mellé, és a szabaddá vált szíven lenyomta az órajárás szerinti harmadik és hetedik gombokat.
Újabb zár jelent meg, ekkor az egymással szemközti gombokat kellett összekötnie kereszt alakzatban (12-6-3-9), csak ezt követően emelkedett ki a mozdony kulcsa a mellkasból egyidejűleg darabokra szedve az óraművet borító vaslemezeket.
Ebbe a páncélba fektették bele Hans testét, hogy a robotember még egy utolsó szolgálatot tehessen mesterének, saját erejével mozgassa annak meggyengült testét.

Szelek szárnyán
Most Alexei Tukianov bárkáját kellett kiszabadítani a jég fogságából, hogy a kalandozók azon folytassák útjukat.
Mint szinte mindenre, Hans erre is jó előre felkészült, a mozdonyba gőzköpő gépet épített. Ennek beindításához be kellett helyezni az indítókulcsot a kazán tetejébe, meghúzni a bal felső kart, majd átállítani a jobb oldali kapcsolók közül a bal szélsőt. Ezzel – mint azt a felső kijelző változása is mutatta – a vonat felszívott pár mázsa szenet.
A szeneskocsi feltöltéséhez először meg kellett húzni a jobb felső kart, majd a bal oldalit, a két kapcsoló közül a jobb oldalit átállítani. Ezt követően már csak egy teendő volt, a gőzgép beindítása, ami a két kerék és a bal alsó kapcsoló használatával gyerekjátéknak bizonyult.
A hajó útra készen állt, Kate elbúcsúzott a helyiektől, magához hívta Youkit a karámból, aztán a bárkára szállva kifutott a nyílt tengerre.

Jéghegyek
Az út lassan, de eseménytelenül telt, míg a hajó fenn nem akadt egy komiszabb jéghegyen. Kate kénytelen volt partra szállni, hogy egy hatalmas csont segítségével kiszabadítsa a horgonyt. A hideg ellenére izzadtan indult vissza, csakhogy a pallónál a legváratlanabb látvány fogadta: Iván szórta rá átkait.
Az a megátalkodott bajkeverő még mindig nem adta fel, továbbra is az elefántcsont nyomában loholt, paranoiás képzetekkel fejében.
Kate tudta, ha felingerli, még képes lesz kárt tenni valakiben, ezért ahelyett, hogy megrohamozta volna a hajót, inkább visszafordult a pingvinek felé, ahol távolról jókora jéglapokat látott a vízben lebegni. Sajnos nem fért hozzájuk egy csapat madár miatt, de sikerült őket elcsalogatni onnét, mikor a fészkükbe helyezte a medvekaland óta szuvenírként magával cipelt orosz babát.
Ha nem a barátja életéről lett volna szó, hasát fogta volna a kacagástól, amint az értetlenkedő pingvinek egyenként odagyűltek megbámulni a különös tojást. Ehelyett inkább csak futó mosolyt engedett meg, aztán szaladt a jégtáblákhoz, hogy a magával cipelt csonttal taszítva egyet a hajóhoz evezzen.
A rakodónyíláson át sikerült észrevétlenül bemásznia a raktérbe, és hozzáfoghatott az Ivánmentesítéshez. Először meghúzta az árboc aljában a kart, hogy kicsit lejjebb engedje a vitorlát, majd a hordóra állva megvizsgálta a kötelet. Szüksége volt egy kampóra, ezért átment az utastérbe, majd onnét a kicsiny kabinba, ahol mostanáig Iván rejtőzhetett. Az ott talált horog tökéletesen megfelelt céljainak, azzal tért vissza az árbochoz, hogy beakassza a felhúzó kötelet.
Amint ismét meghúzta a kart, a jókora vászon hatalmas lendülettel indult meg az ég felé egyaránt kiszabadítva a hajót a jégtömbből, és lesodorva Ivánt a fedélzetről.
A lány nem érzett lelkiismeret-furdalást, amiért így elbánt a banditával, hisz tudta, az illető velejéig romlott, önmagának kereste a bajt. Azért, hogy gondolatait elterelje, csöndesen szöszmötölni kezdett a fedélzeten, és a horizontot vizslatta, hátha megpillantja a hőn áhított Syberia partjait.

A kaland vége
Ez azonban még váratott magára, további napokat kellett a tengeren tölteniük, de végül mégis befutottak a kikötőbe.
Hans már alig bírt magával, azonnal partra szállt, és amint tehette, Kate is követte. Csak Youki szendergett még mindig az utastérben, mintha hibernálta volna magát télire.
Kate először kelet felé indult, a kilátóhoz, melynek tetején kikötéskor egy öregember sziluettjét vélte felfedezni. Odalépve hozzá kiderült, az illető hosszú ideje halott, érintésére porként omlott össze. Csak a medálja maradt egészben, melyet a lány magához vett.
Mivel erre nem vitt tovább út, Kate visszafordult, és Hans nyomában haladva begyűjtött három rúnakövet egy ládikából, majd egy negyediket az Alexei könyvében említett kék fű alól, sőt, ha már itt járt, annak magjából is eltett egy keveset, hisz a legenda szerint csak ez képes felébreszteni a téli álmot alvó youkikat.
A történet igaznak bizonyult, a medve-fóka-kutya boldog farkcsóválás közepette rontott ki a partra, szinte meg se állt, míg oda nem ért a jókora fakapuról lógó mókuskerékhez, melybe Kate engedte be a kar segítségével.
Hans ismét előre szaladt, és a mamutok érkezését várva leült a túlsó, végeláthatatlan síkságra nyíló kapu fölé.
Kate kicsit izgult, nehogy az öreg álma semmisnek bizonyuljon, idegességében fel-le járkált, és a felállított gépeket vizsgálgatta. Az egyik alatt rúnákat vett észre, pont olyanokat, mint amiket magával cipelt, sőt, azok épp beillettek a négy üresen maradt helyre. Miután behelyezte őket, megforgatta a homoktartály karját, mire a talajból valamiféle szerkezet elefántcsont kulcsot emelt ki.
Ezzel ment ált a kapu másik oldalára remélve, hogy a kulcs beleillik az ott álló fura kürtbe. Igaza volt, sikerült felnyitnia a huszonöt jelet rejtő panelt. Ezek a szimbólumok ismerősek voltak számára, a halott embernél talált medálon is szerepeltek közvetlenül a homokgép rúnái fölött. Rémlett neki, mintha az egyik rúna megmozdult volna, mikor a kulcs kiemelkedett, kikereste hát a medálon a párját, és a hozzá tartozó lyukba illesztette a kulcsot – az alsó sorban balról a második nyílásba.
Már csak a kürt dallamát kellett beállítania, amihez a hajó rakterének hátuljában látott poszter nyújtott segítséget. Az egyik kép mamuton lovagló youkont ábrázolt mellette ragyogó csillagokkal. Azok méretének függvényében állította be a hangokat. A felső sor valahogy így nézett ki: nyitott, félig zárt, nyitott, az alsó pedig: félig zárt, zárt, nyitott.
Amint a kürt megszólalt, a két utazó bizakodva leste a láthatárt a hatalmas állatok után kutatva, ám ahogy az idő telt, egyre inkább kezdett eluralkodni rajtuk a csalódás és a kétségbeesés.
Hogy végül álmaik valóra váltak-e, azt a ti fantáziátokra bízom, vagy járjatok utána magatok.